2015. október 27., kedd

Szövegelő - Intim Torna Illegál: Vágjál lyukat a kádba

Valószínűleg kevés olyan ember van a 30 alatti korosztályból, aki ne ismerné a szóban forgó zeneszámot. Lehet, hogy az előadó+cím kombó hallatán még nem ugrott be a dolog, de a dallam biztos ismerős lesz:


Megmondom őszintén, sokáig nem voltam hajlandó meghallgatni a számot. Egyszerűen idegesített, hogy túl sok az indokolatlan kifejezés mind az együttes nevében, mind a szám címében, nem tudtam hova rakni magamban az egészet. Fejlett előadóművészet? Művészetnek titulált marháskodás? Szándékos polgárpukkasztás? Persze azóta elkezdtem leszámolni a hasonló előítéleteimmel, előbb hallgatok és utána értékelek és mivel így igen szoros kapcsolatba kerültem az alternatív zenével, elkerülhetetlenné vált, hogy előbb-utóbb letöltsem az Intim Torna Illegál néhány albumát.
Elszánt kultúrmissziómnak tekintem, hogy leszámoljak a ködös, érthetetlenül mély alternatív dalszövegek mítoszával, így most megpróbálok a Vágjál lyukat a kádba körül is rendet teremteni.

Ha öleltél barátot
aki már rég hiányzott
vágjál lyukat a kádba

Talán így megnyugodna
a lelked nyugtalanja
vágjál lyukat a kádba

Ha túl sok volt a dráma
ember tragédiája
vágjál lyukat a kádba

Ha már rég kicsordulna
egy fénycsepp az arcodra
vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba

Ha már a nap se sütne
az eső már nem esne
vágjál lyukat a kádba

Ha már a szél se fújna
ha már a jég se fagyna
vágjál lyukat a kádba

Ha almafára másznál
amit már rég kivágtál
vágjál lyukat a kádba.

Ha nem tudsz már felállni
Jópofát se vágni
vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba
vágjál lyukat a kádba

Mi az első dolog, amit ki tudunk hámozni a szövegből? Hogy a dal 80%-át a "vágjál lyukat a kádba" sor ismételgetése tölti ki... Nade ezen felül? Nyilván az elejétől a végéig át lehetne venni a szöveget, de én inkább a szerkezetre fogok koncentrálni.

A versszakok felépítése pofonegyszerű. Mindegyik három sorból áll, a sorok ugyanannyi szótagból, értelmüket tekintve pedig a "ha .... [akkor] vágjál lyukat a kádba" sémát lehetne ráhúzni az egységekre. Azt már inkább meg se említem, hogy aaa rímképletű bokorrímekkel van dolgunk, mert sikítva zárná be a böngészőablakot mindenki, aki valaha a pokolba kívánta már a verselemzést valamely rossz emlékű magyarórán.
Mi a közös a versszakok tartalmában? Ha egy rég nem látott baráttal találkozol... Ha már majdnem elkezdesz sírni... Ha már az időjárás és a környezet sem a megszokott... Ha úgy érzed, a padlóra kerülnél... Ilyenkor kell rendre "lyukat vágni a kádba". Ezek mind olyan helyzetek, amikor az ember nagy érzelmi behatás alatt áll. Ez nem feltétlenül egyezik a szomorúság és a kétségbeesés állapotával. Igen, a könnycsepp kicsordulása vagy a padlóra kerülés erre utal, de például egy régi barát ölelésekor én speciel örömöt érzek, ahogy egy ködös, hideg reggelen sem sírni szeretnék leginkább, hanem csak szimplán rossz a kedvem.

A zene hangulatából és a felvázolt szituációkból már sejthetjük, hogy a kádlyukasztás valamiféle megkönnyebbülést, fellélegzést jelenthet. Bocsánat, hogy megint a magyarórákra hivatkozok, de nekem erről rögtön az egyik nyelvtan órám ugrott be. A metaforáról tanultunk és arról beszéltünk, hogy a nyelvi gondolkodásban az érzelem valahogy mindig egy tartályban lévő folyadékként jelenik meg: egy szeretet lehet túláradó, valaki csordultig telhet fájdalommal, de sokszor hallunk csöpögős beszédet, amitől gyakran forrni szoktunk a dühtől. A dalban is ez történik. Néha annyira tele van a fejünk érzelmekkel, gondokkal, hogy legszívesebben felrobbannánk a nyomás alatt. Alapesetben ezeket tudná kezelni az elménk, ahogy a kádon is létezik lefolyó, amely mindig leviszi a vizet. De néha a lefolyó nem elég. Néha egy plusz csatornát kell nyitni, amely el tudja tüntetni a többletstresszt. Néha bizony lyukat kell vágni a kádba, hogy rendbe jöjjünk.
Ez a lyuk sokminden lehet, Néha tényleg elég az, ha jól kisírjuk a bánatunkat, miután annyi időn át magunkba kellett fojtanunk. De valakinek meg talán másra van szüksége. Valaki beletemetkezik a munkájába, más edzeni kezd vagy éppen szétveri a lakásának a berendezését.

Oké, mondhatják sokan, ez mind szép és jó értelmezés, de nem énekeltek már erről a témáról kicsit sokan? "Néha az a legjobb, ha sírsz, nem kell szégyellned, tedd túl magad a kudarcokon és álljál talpra!" Dehogynem. Baromira elcsépelt a téma, vagy legalábbis nem túl összetett. Ami ezt a számot megkülönbözteti a többi hasonlótól, az a finom képszerűsége.

Fentebb is írtam már, hogy a dalszöveg nem kizárólag a szomorú/sírásközeli helyzetekről szól. Ha jobban megnézzük, tulajdonképpen egy konkrét utalás sincs rá. Nem azt halljuk, hogy "ha legszívesebben sírva fakadnál", hanem: "ha már rég kicsordulna egy fénycsepp az arcodra". Még a könnycsep kifejezést is leváltják egy nehezen megfogható metaforával. Könny=fény? Hát persze! Egy könnycsepp nem afféle rideg valami. Meleg. Ha megfognád, rögtön el is tűnik. Valami láthatatlannak, egy ember lelkivilágának a lenyomata. Legalább olyan rejtélyes, mint a fény: nem tudjuk, honnan jött és azt sem, hogy mi is valójában. (Azért gondolom, a fizikusok tudnának vitatkozni velem...)
De ugyanígy nem hallunk arról, hogy "ha a múltban elkövetett hibáidon rágódnál". Helyette: "ha almafára másznál, amit már rég kivágtál". Hát nem fantasztikus? Pont az lenne a lényeg szerintem egy dalszövegben, hogy ne a teljesség igényével írja le az ember gondolatait, érzéseit, hanem csak benyomásokat örökítsen meg. A használati utasítást már a befogadónak kell megtalálnia. És abból sem csak egyfajta létezik. Leírhattam én most a saját értelmezésemet, de lehet, hogy sok ember teljesen másképp fogja fel a dalt, hovatovább, hülyeségnek tekinti az én soraimat.

De persze hozzá kell tenni, hogy a Vágjál lyukat a kádba szerintem sem a legjobb dalok/dalszövegek közül való. Hiányzik belőle valami plusz, legalábbis nem bonyolítja túl a hangulat megragadását. Első tíz meghallgatásra még izgalmasnak, lelkesítőnek találtam; hatvanadszorra már egy kicsit unalmas.


2015. június 12., péntek

Emlékek a drótpostából

Istenem, már nem is tudom, pontosan hány hete nem posztoltam ki új bejegyzést a blogomra. Mondhatnám mesterkélt fennköltséggel, hogy lefoglalt az élet, de gyakorlatilag hasonló a helyzetem. Jövő hét után hivatalosan is ki fog törni a nyár, addig pedig készülök a szóbeli érettségik utolsó felvonásaira.

Kedvcsinálóként álljon itt egy rövidke vers-szerű szösszenet tőlem. Még március elején írtam, talán az egyik legelső igazi tavaszi estén, amikor is lelkesen bringára pattantam és eltekertem az újlipótvárosi Duna-partra. Sajnos nem készültem előre, hogy ihletett állapotban leszek, így jobb híján a telefonomba pötyögtem le nagyszerű agyszüleményemet és piszkozatként mentettem el az email-fiókomba. Teljesen meg is feledkeztem róla, saját magam is meglepődöttséggel olvastam végig három hónappal később.
Elhatároztam, hogy laza posztmodern költő leszek, így cím nélkül posztolom a verset:

A rakodópart alsó kövén ültem én.
Unottan, József Attilát idézgetvén.
Elhagytak a szavak, nincsenek rendszerek,
Gondolataim összefüggéstelenek. 
Nagy eszmékre gondoltam, magasztosakra,
Duna-menti népekre, XXI. századra...
Ám figyelmem ellankadt.
Eluntam magamat. 
Unatkoztam.
Felálltam, leültem.
Versemet költöttem. 
Ragaszkodtam a megszokott verstani formákhoz,
de pont emiatt nem kerültem közelebb versem tartalmához. 
Elvetettem hát mindent,
a struktúrát, a ritmust, a költői képet...
rímeket azért itt-ott hagytam szépen
(itt most épp nem) 
Kint már homályba veszett a kinti táj.
Beesteledett. Elment egy hajó.
Mégsem történt semmi.
A hullámzás idén érdeklődés hiányában elmarad. 
Várok én is valamire. Egy csodára. Egy balszerencsére. Akármire
s ha meg is jön az én hajóm - a hullámok még mindig nem érkeznek.
Pedig én csak azokat veszem észre. Most például a hullámvölgyet 
Ránéztem az órára. Jócskán előrehaladt az este.
Igencsak mennem kéne...
Lassacskán elér engem az eszmélet
- remélem nem lopták el a biciklimet!

2015. február 8., vasárnap

Szövegelő - Quimby: Most múlik pontosan

Új sorozatot indítok a blogon, ami remélhetőleg ki fogja állni az idő (na meg a lelkesedés) próbáját: a Szövegelő címmel ellátott posztokban ezentúl egy-egy híresebb magyar nyelvű dal szövegét elemezgetem, elmélkedek róluk, vagy csak egyszerűen leírom, én hogyan értelmezem magamban az adott számot.

Nyilván olyan dallal érdemes kezdeni, amit jó eséllyel bármelyikőtök ismerhet, úgyhogy lássuk első alanyunkat, a Most múlik pontosant.


Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan 
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
míg ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován.
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol.
Szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem.
Szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl, fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.


Amikor elkezdtem jobban odafigyelni a dalszövegre, egyből az volt az érzésem, hogy ez a dal a szerelemről, egy csalódott szerelmesről szól. Az első versszak végén az "ez tényleg szerelem" sor egy az egyben erre utal, a "villámlik, mennydörög" rész pedig rögtön egy közhelyszerű természeti képet idézhet fel bennünk a szerelem mindent elsöprő hevességéről. Az ezután következő természeti motívumok, különösen a szalmaszálat szorongató madár képe egyre inkább népdal-jelleget kölcsönöznek a szövegnek: a madár csőrét átdöfő szalmaszál  mellé a szívét átdöfő szögesdrót képe kerül, ami gyakorlatilag a beszélő lelkiállapotának kivetülése egy külső tárgyra. Egy versszakkal később a konyhakésben remegő táltos szív megint ehhez a ponthoz kapcsol vissza minket.

Megjelenik egy vágyott, ideális világ ("az Isten kertjében"), jóllehet ezt szinte egyből olyan kifejezések követik, amik nem igazán illenek bele egy népdal szövegébe (inhalál, indián) - semmi gond, gondolhatjuk, ettől lesz "quimbys" avagy "kisstibis" a nóta.

A 4. versszak kicsit már közelebb visz minket a megoldáshoz. Egyrészt megint egy egyértelműbb utalás jön a megszólított szerelmesre ("szüntelen Őt látom mindenhol"), másrészt a beszélő elhagyatottságáról olvashatunk: csak a távolból tudja nézni otthonát. Ez az otthon is ellentmondásos metaforákkal jelenik meg: egyszerre a pokol és maga a földi paradicsom ("szilánkos mennyország"), ami azonban még így is csak tökéletlen, eltörött lehet. "Folyékony torztükör" - itt jön egy váltás, a beszélő megint önmagát vetíti bele a tájba. Menekül az otthonától, amiben saját maga torz valóját látja és ezt nem bírja elviselni.

Az utolsó versszakra az "álmok foltos indián lovából" egy kísértő "indián lidérc" válik, mutatván, hogy az a szenvedély, ami őt eddig annyira vonzotta, valójában káros hatással van rá. Ezért kell búcsúzni, ezért kell túltennie magát mindezen: ez a legnehezebb pont az egészben, most kell átbillennie a tű fokán és szakítania a korábbi életével, s épp ezért most múlnak el pontosan az eddigi érzései. Az utolsó két sorban már távolabb tekintünk a beszélő belső világánál: a "tükrökön" túl megjelenik egy mindenható, égi hatalom, aki talán mindezt felülről irányítja - jóllehet ez a valaki közel sem olyan megközelíthetetlenül hatalmas, csupán egy egyszerű kígyóbűvölő.




Igen, a népdalszerűség és az itt-ott felbukkanó utalások mind azt sugallják, hogy egy igazi, szerelmi témájú verssel van dolgunk. De valami nem stimmel. Vannak népdalhoz hasonló részletek a szövegben, de legalább ugyanennyi a szokatlan, nem annyira hagyományos és nem annyira szerelmes hatású elem. Ennek a dalnak sokkal tágabb az értelmezési köre, minthogy egy ennyire elcsépelt téma köré csoportosítsunk minden olvasatot. Ez a dal nem csupán a szerelemről szól - hanem bármiféle szenvedélyről. Olyan szenvedélyekről, amik károsak ránk nézve és ezzel mi magunk is tisztában vagyunk Tudjuk, hogy változtatni kéne, merőben új utakra lépni, de egyszerűen képtelenek vagyunk szakítani az addig megszokott rendszerrel. Ismerős a dolog? Hát ugyanilyenek a szenvedélybetegségek, drogfüggőség, alkoholfüggőség, dohányzás, stb. Meg persze adott esetben a szerelem is.

Az utóbbi években rengeteg feldolgozása született a dalnak. A legjelentősebb minden bizonnyal a  Csík zenekar népdal-átirata, ami hírnévben talán még túl is szárnyalja az eredetit. Tudatlanságomat illusztrálandó: sokáig úgy hittem, hogy a Csík zenekar verziója jelent meg először, s csupán ezután dolgozta fel a dalt a Quimby. Sokaknak ismerős lehet a szám a 2010-es X-Faktorból Janicsák Veca előadásában - ő szintén a Csík-féle átdolgozást vette alapul (amiben egyébként az utolsó versszak nem szerepel, helyette az elsőt ismétlik meg még egyszer). Zárásképp pedig belinkelem a Zuboly verzióját is, ahol csupán a dallamot vették kölcsön Kiss Tibiéktől, a szöveget pedig 3-4 közismertebb népdalból állították össze.


2015. február 3., kedd

Vigyázz, könnyen elvisz magával - Kistehén-lemezkritika

Emlékeztek még a Kistehénre? Tudjátok, azok az aranyos-bugyuta rajzos rövidfilmek a sárga tehénnel, amikkel 2002-ben reklámozták a Sziget fesztivált. Kisgyerekként nagyon kedveltem, valószínűleg inkább a rajzfilmes jelleg, mint mondjuk a tehén különböző énekei miatt. Utólag visszahallgatva ugyanakkor már leginkább a hideg futkos a hátamon, annyira idegesítően és bárgyún hangzik.

Mindegy is, a lényeg az, hogy az itt létrejött formációból alakult ki végül az a zenekar, amit mi Kistehénként ismerünk és ami alapvetően más zenét játszik, mint amivel anno híres lett.

Lehet, hogy többeknek ismert már ez a sztori, de én fontosnak tartottam kihangsúlyozni. Ugyanis elképzelni nem tudom, milyen történéseknek kellett bekövetkezni ahhoz, hogy a 2002-ben még bántóan fejhangon éneklő Kollár-Klemencz László és bandája tíz évvel később olyan lemezt adjon ki, amit bármelyik nap bármilyen percében legszívesebben fennhangon dúdolgatnék, annyira jó és annyira hangulatos.

Lássuk tehát a 2012-es Elviszlek magammal -t!

Nem egyszerű stílust képviselnek, meg kell néhányszor hallgatni a dalokat, hogy megszokja az ember. Mondom ezt annak ellenére, hogy már eleve hasonló előismerettel kezdtem neki a lemeznek: nagyon "alternatív" zene, rendkívül "mély" tartalommal, "hosszan kell emészteni" a számokat. Igaz is.
10 számból áll a lemez, külön-külön mindegyik 4-5 perces. Sokan felesleges adatnak tartják az utóbbit, de nekem ez is információval szokott szolgálni: egy 5 perces nóta jó eséllyel lesz jobban kidolgozott, mint mondjuk egy fele ilyen hosszú. Az első dolog, ami feltűnhet, az a viszonylag egysíkú zene - jobb kifejezést nem tudok rá. Jóllehet az egyes dalok között hatalmas stílusbeli különbségek vannak, ám egy-egy számon belül a dallamminták egyre inkább ismétlődnek. Ugyanakkor ez egyáltalán nem baj, mert ettől még nem lesz unalmas a zene, sőt: leginkább ez teremti meg a dalok meditatív hangulatát. Gondoljunk csak a lemez véleményem szerint talán két legerősebb nótájára: az Ezt is elviszem magammal és a Jó színe van mind attól lesz olyan ütős, hogy a zenei aláfestés tulajdonképpen egy állandó, mozdulatlan vibrálást kelt a háttérben.


...hogy aztán a szöveg kerülhessen előtérbe. Nem véletlenül írtam "aláfestést" az előbb, szerintem a dalok igazi erősségét a szövegük adja meg. Bár a számoknak alapvetően nincs sláger-jellegük, de szöveg és zene harmóniájának köszönhetően rengeteg a fülbemászó sor. Legjobb példa erre az Ezt is elviszem magammal, aminek a meghallgatása óta többször is azon szoktam kapni magam, hogy csak úgy elkezdem dúdolgatni az utcán. Maga a szöveg egyébként (a refrén kivételével) Erdős Virág költő érdeme (a zene természetesen a Kistehéné). Szintén Erdős Virág-vers került feldolgozásra a Pápá, nyugodj békében című dalban. Ez utóbbi kivétel abban a tekintetben, hogy a zene itt jóval mozgékonyabb; a szöveggel együtt egyre hullámzóbb, egyre sokrétűbb lesz, hogy aztán a szám végi refrénben teljesedjen ki ("Mint az anyád méhében, pápá, nyugodj békében").
Na igen, a dalszövegekhez még annyit, hogy nem olyan egyszerű csak úgy elmagyarázni a tartalmukat. A Jó színe van kapcsán leírhatnám, hogy tulajdonképpen egy olyan ember beszél benne, aki csak az új cipőjével van elfoglalva, miközben nyakunkon az ufóinvázió, a dal vége fele pedig megpróbál felkéredzkedni az idegenek űrhajójára. Azért érezzük, hogy ez így leírva iszonyat gagyin hangzik - míg hallgatás közben egyértelmű, hogy ez a leginkább "epic" számok közé tartozik a lemezről.


Persze a dalok rengeteg témát helyeznek előtérbe. Vannak nem kifejezetten klasszikus szerelmes nóták, amik hol az ideális nőről (Dílerlány), hol a szerelmi bánatról (Aludni hagyjatok) szólnak. Hangsúlyos szerepet kap az elvágyódás, nyugtalanság, kimondva-kimondatlanul az elvándorlás (Ezt is elviszem magammal, Itt nem élhetek). Terítékre kerül némi társadalomkritika (Pápá, nyugodj békében), na és persze vannak olyan számok is, amiket egyszerűen nem tudok hova tenni (Olyan izé vagy, Jó színe van). Talán kivételt képez a Szimpatizánsok, ami az addigi nótákhoz képest egy jóval erőteljesebb hangot üt meg (valószínűleg nem véletlen, hogy ez került a lemez végére). Kicsit talán túldimenzionálom a jelentőségét, de nekem ez teljesen úgy jött le, mint a zenekar egyfajta ars poeticája. A két választási lehetőség, a kommersz, népszerű zene és a nehezen érthető, alternatív muzsika közül ők ez utóbbit választják. Illusztrálásul gyakorlatilag belinkelhetném az egész szöveget is, de inkább hallgassátok meg. (Na jó, nem bírom ki: "Tündököljek, mint középszer? / Szimpatizáljak vagy szintetizáljak?")


Összességében tehát inkább a melankolikus-elmélkedő hangulat jellemző a számokra, de nem kell egyből depressziós zenére asszociálni. Kicsit a Pink Floydhoz tudnám hasonlítani abban a tekintetben, hogy ezt is lehet úgy hallgatni, hogy közben kikapcsol az agyad, relaxálsz, ugyanakkor mégis a zenére figyelsz minden idegszáladdal. És azt hiszem, ez minden szövegelemzési finomságnál fontosabb.

2015. január 31., szombat

Amiért szeretem a postát

Jól megszokott, unalmasan folydogáló január végi nap. Kiléptem a homály födte belvárosi bérházból és elégedetten szívtam be a frissnek vélt városi levegőt, nem törődve azzal, hogy minden bizonnyal néhány kevésbé jóindulatú influenza-vírust is befogadtam vendégszerető szervezetembe. Szinte rögtön érzékeltem az este csípős hidegét, de nem aggodalmaskodtam túlságosan. Végül is csak tíz perc az út a közeli postához, ott gyorsan elintézem az elintéznivalómat, aztán fél óra múlva már otthon is vagyok.

Tíz perccel később valóban beléptem a hőn áhított helyiség ajtaján. Gyors helyzetfelmérés: a három pultból a két szélsőn lehet feladni levelet, mindkét helyen 3-3 sorbanálló van, úgyhogy engedve belém ivódott lustaságomnak, a legközelebbihez álltam be. Az előttem lévők hideg közönnyel fogadták az újabb versenytárs érkezését, ami persze a forrongó gyűlölettől kezdve az együttérző sajnálkozásig bármit jelenthetett. Vártam. XXI. századi embernek megfelelően szinte reflexszerűen kaptam elő telefonomat lecsekkolni a Facebook frissítéseit, hogy aztán a szokott megelégedéssel nyugtázzam, hogy már megint teljesen fölöslegesen kapcsoltam be a képernyőt. Még mindig vártam. Nem tudtam elképzelni, mit csinálhat az a nő ott elöl, de már kereken 12 perce állt ott mozdulatlanul, miközben egy tapodtat sem haladt a sor. Na végre elment. Már csak ketten álltak előttem. Nagyon jó. Már azon kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy csak ennyi bosszúsággal kell találkoznom egy ügyintézés során.

Sorra került az előttem lévő néni is. Gondterhelt arcából már lehetett sejteni valamit:

- Jó napot kívánok! Hétszáznegyvenegy darab levelet szeretnék feladni. - A maga mellett vonszolt, borítékokkal teli teszkós nagytáska bárkit biztosíthatott afelől, hogy szándékai a legkomolyabbak.

- Fáradjon át a csomagküldő szolgálathoz, ők intézik ezeket az ügyeket. - próbált hárítani a pénztárosnő, amiért én mérhetetlenül hálás voltam neki.

- Onnan jövök, ők irányítottak át ide..

Aha, akkor ez egy bonyolult sakkjátszma, amiben ezúttal a csomagküldőket érte az a szerencse, hogy másnak passzolják át a kellemetlen melót. Tisztában volt ezzel a pultos hölgy is, aki megadóan bólintott és hívta egyik kollegáját segíteni.
Mindeközben a mögöttem lévő néni hitetlenkedve, félhangos "Hétszáznegyvenegy!" mormogások közepette kiállt a sorból és elindult új kihívások után keresgélni. Én rendületlenül tartottam pozíciómat, gondolván, ennyi várakozás után már csak nem leszek olyan bolond, hogy csak úgy átálljak a másik a sorba. Ezt a területet ismerem, itt kell eredményeket elérnem. Úgyis mindjárt megjön a kolléga, ő leül a borítékhadsereggel bíbelődni, a levélfelvétel pedig mehet tovább ugyanúgy.
Persze öt perc után gyanút fogtam és amikor a két postai dolgozó közösen kezdett neki a levelek egyesével történő szétválogatásának, csendben átslisszoltam a másik sorba.
Ahova már időközben a sorbanállók 99%-a átmenekült. Sebaj, gondoltam, nekik nincsenek hatalmas táskáik, se-perc alatt végzünk.

 - Hova szeretné feladni a levelét?
 - Hollandiába... de, ööö... hogyan is kell azt csinálni? - hangzott el a pultnál szinte rögtön, ami egy elegáns mozdulattal rúgta gyomron gyors megmenekülésembe vetett maradék hitemet.

Szóval megint vártam. És vártam. Időnként elkaptam a teszkós nagytáskás nő bocsánatkérő pillantásait a másik pultból, ám egyszer sem adtam fel "teljes mértékben az elképzelésim szerint alakulnak a dolgok"-típusú pókerarcomat. Kínomban már az üzlethelyiség sárgás falait néztem, s színlelt megrökönyödöttséggel állapítottam meg, hogy milyen szépen van kimunkálva a mennyezeti díszítés vagy hogy mennyire vakító a két csillár fénye.

Mindeközben megvalósult hőn vágyott álmom, 20 perc után végre sorra kerültem. Előadtam, hogy ajánlott küldeményt szeretnék feladni, itt van a boríték, meg is van címezve, csak vegyék be gyorsan, én pedig minél hamarabb mehessek utamra.

 - Ajánlott levélhez szükséges blankettája van?
 - Ööö... nincs.
 - Akkor tessék kitölteni ezt és újból beállni a sorba. Legközelebb pedig nem muszáj ennyit várnia, soron kívül is kikérheti! - tette hozzá biztatónak szánt mosollyal, aminek persze jelen helyzetemben az égegyadta világon semmi hatása nem volt.

Kitöltés után újból visszaálltam a sorba, remélhetőleg utoljára. Fortyogó bosszankodásomat felváltotta a tehetetlenségembe beletörődő közöny. Kifejezetten jól szórakoztam azon, ahogy az újonnan érkezett ügyfelek felcsillanó tekintettel álltak be a bejárathoz legközelebbi sorba a nagytáskás nő mögé, majd néhány perc után tanácstalan lépések kíséretében ballagtak át a sorunkhoz. A mögöttem lévő férfi hangos szuszogásokban adta én és környezetem tudtára, hogy mennyire elégedetlen helyzetével. Haha, de aranyos, mennyire sírdogál a 10 perc kiesése miatt...
A legjobban talán az a néni járt, aki szintén ajánlott levelet akart feladni, odament a középső pulthoz, ahol csak csekket lehetett befizetni és perceken keresztül győzködte az asszisztenst, hogy adja fel a levelét. Unalmában végül vett egy sorsjegyet - és nyert. Soha rosszabb unatkozást.

Még hosszú órákon keresztül folytattam volna érdekfeszítő szociológiai megfigyeléseimet, de a kötelesség az kötelesség - másodszorra is sorra kerültem. Mindössze 3 perc alatt végeztem.

Diadalmas léptekkel vonultam ki az utcára, ahol egy jelképes mozdulattal az egész világot magamhoz öleltem - hűvös levegőstül, kipufogó-gázostul, influenzástul, mindenestül. Semmi sem érdekelt. 40 percet töltöttem a postán egyetlen levél feladása miatt, s azt hiszem, ezzel világrekordot döntöttem.



2014. december 8., hétfő

Királyságot Magyarországnak!

Érdekes cikk került elém tegnap a Facebook-üzenőfalamon (végre egy funkció, ami valóban is hasznos...). Az Index három emberrel készített interjút, akikben az a közös, hogy politikai állásfoglalásukat tekintve monarchistának vallják magukat - ergo úgy gondolják, hogy a legkedvezőbb államforma egy országnak a királyság.

Elsőre kicsit mosolyogtam a felvetésen, mert történelem órai tanulmányaim alapján mindig az szokott lenni a leosztás, hogy ha egy országban korszakváltó fordulatok következnek be, kikiáltják a köztársaságot, akkor az ezt követő káosz után valahogy mindig a korábbi egyeduralmi rendszer áll vissza (így lett például a francia forradalom köztársaságából 10 évvel később Napóleon császársága, de elég Magyarország első világháború utáni helyzetét megnézni, ahol a köztársaság kikiáltása után 2 évvel ismét a királyság tért vissza a Horthy-rendszerrel). Monarchisták, legitimisták, és társaik, egyszóval a királypártiak mindig is vaskalapos arisztokratáknak tűntek nekem, akik képtelenek kimozdulni a múlt idealizált szépsége alól és valami avítt dolgot akarnak megvalósítani a jelenben is.

Azért ez az interjú egy kicsit árnyalta a képet.

Legfőképp abban, hogy a megkérdezettek baromi értelmesen fogalmaztak. Tudom, ez most kicsit viccesnek meg lesajnálónak hangzik elsőre, de egyáltalán nem ez a szándékom. Ahogy olvastam a válaszokat, egyre inkább azt éreztem, hogy ezek az emberek tudják, miről beszélnek, nem azért támogatják a királyság visszaállítását és a Habsburgok visszajövetelét, mert "az Osztrák-Magyar Monarchia idején milyen jó dolgunk volt", hanem mert világosan lefektetett elveik vannak a politikai rendszerekről és ezek alapján így látják jónak. Magyarul nem érzelmi, hanem értelmi megközelítésből vizsgálják a helyzetet.
Ráadásul kifejezetten jó dolgok is elhangzottak. A demokrácia és a többségi akarat hiányosságairól, arról, hogy az egyenlőségre való túlzott törekvés milyen nagy károkat tud okozni, hogy egy király igenis uralkodhat felelősségteljesen és nem kell feltétlenül kegyetlen zsarnoknak lennie, vagy hogy például hogy milyen előnyei vannak az alkotmányos monarchiának. Csupa olyan állítás, amik eddig nem igazán jutottak eszembe, mégis egyet tudok érteni velük. Még azt a sajátos politikai gondolkodást sem tartom velejéig rossznak, ami szerint gyakorlatilag a politikai pártok teljes palettája baloldali szellemiségű, a jobboldali pártok csak nevükben azok, mivel a konzervativizmust valahol máshol kell keresni. (Igen, ezek a mondatok csak úgy a vakvilágba kiáltva nagyon homályosnak tűnnek. Tessék elolvasni az interjút, megéri!)

Mindezekkel együtt azonban volt kettő, na jó, három problémám a cikkben leírtakkal.

Először is. Bár egy bekezdéssel ezelőtt pont azt írtam, hogy milyen jó, hogy értelmi érvekkel álltak ki a megkérdezettek a legitimizmus mellett, azért az érzelmek még mindig túl nagy szerepet kaptak az egész történetben. Rögtön az elején például az egyikük arról beszél, hogy mi alapján is lett ő királyságpárti, ám ekkor szó sem esik ideológiai megfontolásokról. Helyette a nagypapa hatása valamint a családtörténeti múlt kerül szóba, amik nagyon kedves és tiszteletreméltó dolgok, de ahhoz, hogy valakinek ilyen radikális véleménye legyen, azért vajmi kevés.
Ugyanilyen komikus volt, amikor a több bekezdésnyi filozófiai fejtegetés után elhangzik, hogy Orbán Viktor azért nem lehetne király Magyarországon, mert református (és itt nem Orbánnal van a gond, bármelyik kálvinista politikus nevét be lehetne helyettesíteni). Egy mondattal korábban még a monarchisták haladó hozzáállásáról volt szó, majd rögtön utána a felesleges részletkérdésekben veszünk el. Miért lesz egy ember csak azért alkalmatlan az uralkodásra, mert nem katolikus?

A második szorosan kapcsolódik az előbbi problémához: a folyamatos meghökkentés és megbotránkoztatás. Kis híján én is ledőltem a székről, amikor az egyik interjúalany arról beszélt, hogy ő saját meggyőződéséből március 15-én nem piros-fehér-zöld kokárdát, hanem sárga-fekete szalagot tűz a mellére (ami a Habsburgok jelképe volt mindig is). Vagy amikor azt mondja a másikuk, hogy büszke a felmenőire, akik saját pénzükön vonultak hadba Rákóczi ellen (erről nekem is megvan a magam véleménye, de az már tényleg nem tartozik ehhez a poszthoz.

A harmadik, talán legnagyobb kifogásom pedig még mindig az, hogy nekem továbbra is úgy tűnik, ezek a monarchisták a múltban élnek. A XXI. században szerintem nem lehet olyan dolgokkal érvelni, hogy "egy királynak a nemzetek felett kell állnia", hogy "nem az etnikai hovatartozása számít, hanem hogy a dinasztia leszármazottja". Azzal sem értek egyet, hogy a nacionalizmus minden esetben negatív értelmű lenne - bizonyos szempontból bármilyen nemzeti kultúra alapköve és ezzel valahogy senkinek sincs semmi problémája, míg ha mi magunk szenvedünk hátrányt miatta, már mindenki a pokolba kívánja az egész eszmét.
Jó lenne azt gondolni, hogy a király személye megvédheti a kisebbségi etnikumokat egy országon belül és maradéktalanul fenntarthatja a törvényes jogrendet birodalmában, de ez ugyanolyan utópia, mint a legtöbb filozófiai elmélet a tökéletes államról.



2014. november 16., vasárnap

Önsajnálat

Ha bármikor kétségbeestél,
ha bármikor úgy érzed, elvesztél,
ha bármikor azt hiszed, mindennek vége:
tudd meg, ennek nincs értelme.

Nem mintha bánatod nem létezne,
vagy szomorúságod a semmiben lézengene,
de tény, helyzetedben nem vagy egyedül,
senki sem él kénye kedvéül.

Olyanok ezek, mint a végtelen sorozatok:
fájdalmad mértékénél mindig akad nagyobb,
csak máshol, hol azt nem is gondolnád;
mindenütt akad egy koszos ház.

Koszos ház, avagy szégyen folt, tökmindegy,
az amerikai álom pusztán üres ígéret,
nincs tökéletes sors,
se tökéletes kifejlet.

Ez lenne a végszó? Ugyan már!
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a régiek tanácsa, s hiába,
ez lelkünk összes reménysugára.